Oly korban éltek

 1938. május 5-én, a félszáznál több napilap közül mindössze kettő akadt – a Pesti Napló és a Magyar Hírlap –, amely kötelességének tartotta (vagy merte) teljes terjedelmében közreadni azt a tiltakozást, amelyből a fenti idézet való. A magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz címzett deklarációt ötvenkilencen – hangsúlyozottan „keresztény családok leszármazottai” – írták alá. A névsor már a maga korában is fajsúlyos volt, az utókorból visszatekintve még inkább az. A tiltakozók között volt Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerző, Kernstok Károly, Kmetty János, Márffy Ödön festő, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán és Zilahy Lajos író, Schöpflin Aladár esztéta, Somlay Artúr színész, Kárpáti Aurél kritikus, Gáspár Zoltán publicista. A szégyentől izzó, váteszi szavakat a tiltakozók ugyan a kortársaiknak címezték, de mivel naivitással nehezen lennének vádolhatóak, alighanem az utókornak is szánták palackposta üzenetként.